Vörös Géza abban az időben eszmélt a magyar festészet történetében, amikor az a legtöbb európai trendre nyitott volt, szívesen és könnyen fogadta azok hatásait. A nagybányaiak még jelen voltak újító törekvéseikkel, érzékeny volt a levegő az expresszionizmus és az art deco szertelenségeire, de ellenhatásként bizonyos neoklasszicista próbálkozások is figyelmet kaptak. Ebből a szempontból Vörös Géza úgyszólván példázza a történeti szituációt.
Róthként született műkereskedő zsidó családban. Húszéves korában tért át az evangélikus vallásra. 1917 és 1920 között a Képzőművészeti Főiskolán Balla Béla, Pécsi Pilch Dezső és Réti István voltak a mesterei, 1920-ban Kernstok Károly foglalkozott vele. A névsorból kitetszik, hogy kijutott neki a hagyományos realista képzésből, Réti közelebb viszi Nagybánya szabadabb szelleméhez, Kernstok pedig közvetítette a formák dekoratív felbontásának gondolatát. Vörös érzékeny volt a hatásokra, 1925-ös szolnoki művésztelepi kitérője, találkozása Fényes Adolffal felerősítette kíváncsiságát Párizs iránt, 1927-től kezdve többször megfordult a francia fővárosban, mindig hozott magával valamit az ottani nyughatatlan szellemből. Klasszicizáló fegyelme nyesegette le róla a szélsőségeket. 1929-ben a szentendrei művésztelepen tudja eredményeit kortársaiéval szembesíteni. Később többször is Zebegényben dolgozott. Képein Matisse könnyedsége, eleganciája köszön vissza, mind színei elrendezése, tisztasága mutatja a dekoratív készséget, a párizsi iskola mestereitől elsajátított magabiztos kompozíciót illetve fogékonyságát az art deco elgondolásai iránt. A második világháború alatt sok megpróbáltatás érte (munkaszolgálat). 1948-tól találta meg támájának a Dunakanyar világát, 1956-ban megalapította a nagymarosi művésztelepet. A tájak, virágcsendéletek mellett jelentősek egész- vagy félalakos portréi (feleségéről, önarcképei). 1948-tól a leghangsúlyosabb csoportkiállítások megbecsült részvevője volt. Számos közgyűjtemény őrzi munkáit.
Haulisch Lenke: Vörös Géza. Magyar Nemzeti Galéria, 1961.
