Különleges értékű életmű Vaszkó Ödöné. Rendkívüliségét elsődlegesen az adja, hogy egyéni választ képes adni az izmusok által összezavart művészet folytathatóságára. Szellemileg valóban létezik az „újtárgyiasság” válasza, csakhogy Vaszkó az újra vállalt tárgyiságot alaposan redukálja, már-már a vázra, az elvont lényegre koncentrálja, úgy helyezi bele környezetébe, hogy szinte jelképesekké válnak. És nem is kizárólag a „kényes” kaktusz-motívum.
Zaklatott pályája zaklatottan is indult. Szakmai ismereteit szabadiskolákban és az Iparművészeti Főiskola tanfolyamán szerezte. Hogy mennyire komoly mélységgel és tehetséggel, mi sem bizonyítja jobban, minthogy 1921-re már kiállításra érdemes műveket hozott létre, és ettől kezdve folyamatosan jelentkezik bemutatkozó alkalmakon. Háromév múlva éppen a Nemzeti Szalonban. 1927-ben felfigyelt rá Vaszary János. Befogadta az UME-csoportba (Új Művészek Egyesülete), újabb kiállításokra is alkalma nyílt, már külföldön is. 1929-ben Genovában az egyetem első díját kapta meg, egyik képét new yorki érdeklődők vásárolták meg. Itthon a Tamás Galériában Barcsay Jenővel mutatkozott be. Lényegében 1933-mal zárult aktív alkotói korszaka. A labilis idegzetű fiatalember kenyérkereső állásba kényszerült, amely alaposan tovább roncsolta egészségi állapotát; hamarosan ideggyógyászati klinikára került. Innen már egyenes az út az öngyilkosságba. Gulácsyval mérhető, bizonyos fokig Gulácsy-sorsú tehetsége a huszadik századi magyar művészetnek. Neki azonban a felfedezés szerencséje is csupán félig sikerült.
Topor Tünde: Lappangó életművek. Vaszkó Ödön és Peitler István művészete, Privart, 2001/1
