1961-ben végzett a képzőművészeti Főiskolán, harminc éves, amikor rátalál az általa „festőjógának” nevezett módszerre, tulajdonképpen művészi önmagára. Ebben a folyamatban mesterének tekinti Hamvas Bélát, aki akkoriban szellemi száműzetésben él, Molnár pedig föladatának tekinti a Hamvas-eszmeiség megismertetését, terjesztését kollégái körében. Kezdeményezésére jön létre a Zuglói Kör, amelyben megfordulnak az újat akaró induló művészek – Bak Imrétől Hortobágyi Endréig. Festői formavilágának kialakításában a párizsi iskola jelentett konkrét segítséget, személyesen fölkereste a nagy mestereket, Bazaine-t, Estéve-t, Riopelle-t, a tache sikerre vivőit. Pályáját azonban mindvégig, úgyszólván didaktikusan a festőjóga irányította, benne lelte fel a keresett középpontot, szellemi centrumot, amely magabiztossá szilárdította törekvéseiben. Műveit többnyire konkrét látványból indította, újabb és újabb absztrakciós fokozatokon keresztül jutott el a számára elfogadható végeredményig; gyakran kilépve a szokásos keretből. Noha odafigyelt a művészeti mozgásokra, egyes pályatársaival kapcsolatot is tartott, de igazán csoportosuláshoz nem tartozott. Inkább az öreg magyar mesterek (Lossonczy, Gyarmathy, Veszelszky stb.)  társaságában fordult meg. 1990 és 2005 között tanított a Képzőművészeti Főiskolán, Oktatói elveit, metodológiáját akkor dolgozta ki, azt adta később közre, mint alapos és kipróbált oktatási szisztémát. Plasztikái is jelentősek sajátos szemléletmódjuk okán. Munkásságát Kossuth-díjjal ismerték el. Nagy életműkiállítása (Műcsarnok) idején érte a halál.