Eleve absztrakt műveket készít. Munkáit joggal tekinthetjük minimal artnak; a formaadás egyetlen gesztusa sem emlékeztet az organikus világra. Sokkal inkább az épített elemeire, elemi gesztusaira. Ráadásul plasztikai világának jelentős hányada lemond a harmadik dimenzióról: sík fémlemezekből áll, amelyekből valamilyen rendszer szerint kivágott negatív formák mutatkoznak.
Megyik már kiskamaszként rajzolni festeni tanult, majd a képzőművészeti gimnáziumban folytatta fölkészülését a pályára. 1956-ban emigrált Bécsbe, ahol a Képzőművészeti Akadémián jeles mesterektől tanult – első sorban szobrászatot. Diplomát az Iparművészeti akadémián szerzett. Jó ideig formatervezéssel kereste kenyerét. A kezdetektől fogva érdekelték a dimenziók kérdései, elméleti síkon is vizsgálta a háromdimenziós tárgyak és a virtuális festészeti dimenziók viszonylatát. Tehát a kép és a szobor (a szobor képe) együtt vetette fel számára a megoldandó problémákat. Kidolgozását voltaképpen A semmi konstrukciója című tanulmányban vetették föl – Bujdosó Alpárral, a párizsi Magyar Műhely légkörében. Eleinte fémlemezből lézervágással alakította szobrait, majd átért a fa használatára. 2010-ben a magyar Ludwig Múzeum vállalkozott életműve bemutatására, amelyen mind festészetét, mind plasztikai eredményeit együtt ismerhette meg a közönség. Mindaddig csoportos kiállításokon lehetett megismerni egy-két munkáját. Holott tulajdonképpen egész Európában voltak bemutatói. Arról nem is szólva: jelentős magyar és külföldi gyűjtemények büszkélkedhetnek Megyik-művekkel. Itthon 2006-ban Kossuth-díjjal ismerték el.
Forgács Éva: A forma logikája. Jelenkor, 1989.
Bujdosó Alpár: Megyik Jánosról. Madi art, 2004.
