A magyar új-avantgárd egyik legjelentősebb, egyúttal legnagyobb hatású alakjáról van szó, aki rendkívül sokat tett az új magyar művészet külföldi elfogadásáért. Otthonosan mozog a képzőművészet minden műfajában, de könnyed eleganciával lépi át a művészeti ágak határait: fotó, film, zene egyaránt köszönhet neki eredményeket. Az alkotói munka mellett még művészetszervező, alkotóműhelyek, szabadiskolák mozgatója, nemzetközileg is az egyik legismertebb és elismertebb mai művész.
A Képzőművészeti Főiskolán Hincz Gyula volt a mestere; grafikából diplomázott. Már első munkái – organikus formákból dolgozó rézkarcok, fametszetek – tanúsították fantasztikus érzékenységét és ötletességét, nem különben biztonságos szakmai felkészültségét, amelyhez hozzá kell érteni elméleti vonzalmait, átlagon felüli műveltségét. Ezt mind hasznosította később egyetemi oktatóként. 1967-ben ösztöndíjjal érkezett Bécsbe, ott ismerkedett meg férjével, Gáyor Tiborral, attól kezdve élt, dolgozott Bécsben és Budapesten is. Az első pillanatoktól kezdve szerepet szánt a fotónak, részint mint segédeszköznek, még inkább mint önálló médiumnak, amelyet aktív beavatkozások tulajdonképpen átemelnek a képzőművészetbe. És – persze – a mozgás problematikája szükségképpen elvezette a filmhez. Gazdag, ötletdús fantáziája, nem különben érzékenysége a groteszk iránt, humora szinte kívánja, de kínálja is ezeket a fordulatokat. Az 1970-es években a geometria felé fordul (permutációra hagyatkozó munkái különben is a matematika közelébe csábították), „Kvázi-képei” lényegüket tekintve nyitott geometriai kompozíciók, amelyek – szándékoltan – inkább felvetnek, semmint megoldanak egy-egy kompozíciós, netán színelméleti problémát, noha belőlük sem hiányzanak az emocionális élmények. A világ legjelesebb gyűjteményei őrzik munkáit, tevékenységét itthon Kossuth-díjjal, A nemzet művésze ranggal honorálták.
