Ahhoz, hogy egy olyan hosszú, fordulatos életpályát, mint Gyémánt Lászlóé, megértsünk, legalább ennyit előre kellett bocsátanunk, miféle kulturális politikai szituációkban keletkeztek – a kezdetektől fogva izgalmas, sokak figyelmét, de még rokonszenvét is elnyerő grafikái, festményei, fotói, vagy teszem azt kirándulásai a színház, a film területére – művei. Indulásától fogva jelenség is volt, nemcsak egyszerűen alkotóművész.
Azzal mindenki – tanárai, kollégái, közönsége – mindig tisztában volt, hogy rendkívüli tehetséggel van megáldva, mi több, azzal a következetes és tántoríthatatlan elszántsággal szintén, hogy megvalósítsa mindazt, amire képességei elrendelték. Hamar nyilvánvalóvá lett az is, hogy ehhez megszerezte a szakmai-technikai felkészültséget; mondjuk úgy: szakmájában amihez nyúl, abból bravúros eredményt produkál. A gond inkább az vele, hogy nem érdeklik a hivatalos normák, fütyül a szocreálra. Pályára kerülésének idején a diktatúra normái ellenére már különböző szeszektől eredt a magyar művészeti élet. Részint jelen volt a klasszikus avantgárd hagyománya – még élő, egykori művelői (Kassák, Martyn, Lossonczy, Gyarmathy, Bálint stb.) közelségében, részint, ha felületesen is, érkeztek ismeretek a kortárs külhoni avantgárd törekvésekről, amelyek többféle lehetőséget is feltártak az érdeklődők előtt. A figuratív törekvések mindenek előtt érdekelhették a kiválóan rajzoló, az eseményekre élénken reagáló induló művészt. Főleg a popart és a hozzá kapcsolható fotórealizmus nyűgözték le. (Portréfestészete tanúsíthatja.) érzékenyen reagált a politikai eseményekre, korán és hosszú időre külföldre került, ahol kedvére bontakoztathatta ki tehetségét. Hazatérve munkái szerves részévé váltak a modern magyar festészetnek. Sokoldalú munkásságát Kossuth-díjjal ismerték el. Művei kiváló gyűjtemények megbecsült darabjai.
-P. Szabó Ernő: Gyémánt László. Művészet. 1982/4
-Fábián László: „Az vagyok még, aki voltam.” Életünk, 1923/4