Főiskolai mesterei Szentiványi Lajos és Kokas Ignác voltak. Talán éppen Kokas monokrómiába tartó színvilága (zöld) indította saját visszafogott színhasználatához, amelyben a fekete/szürke árnyalatai és egy kénsárga dominált jó ideig, noha A hajléktalan vacsoráján, egyik legbravúrosabb képén a kék társul a feketéhez. (Más képein a rózsaszín vagy az ezüst jut szerephez; na, és a fehér vászonalap is mutathatja magát.) Sajátos térképzést jelentenek ezek a színek (sárga, fekete), amikor homogén háttérként jelentkeznek, és a kontrasztok adják meg a tér illúzióját. Másfelől a feketének (miképpen a fehérnek fekete alapon) a grafika-jellegű kontúrok, a „tárgy” megfogalmazása is feladata. Ugyancsak a virtuális térképzés lehetőségét találja meg a gyakorta indirekt arányokat hangsúlyozó szerkezetben. Van valami pimaszul vázolt szerkezetesség is ezeken a képeken, amely ismét csak a festő ambivalenciáját mutatja az ábrázolt valóságosságával szemben. Ami pedig mindezeket egyértelművé tudatosíthatja a befogadóban, az a már-már fotórealista/hiperrealista, amely vitathatatlanul a fizikai valóság képe. Ám ez egy elidegenített valóság, tetten érhető festői szándék, innen közelítve akár „elbeszélő jellegű”, alkalmasint metaforikus ikonográfiáról lehet beszélni, amely valamiféle hard-cool popra utalna. Tény, hogy Fehér László művészete félreismerhetetlenül fehérlászlói, jellegzetes hang a modern magyar festészetben. És nemcsak a hazai karrier (Kossuth-díj), de a nemzetközi érdeklődés is igazolja Fehér László kiteljesedett művészetének értékét.