Hogy milyen tehetségről beszélünk, azt talán jól mutatja, hogy már 1906-ban (és utána szinte évenként) kiállítása volt Budapesten. Ez pedig egyáltalán nem véletlen; Boromissza észrevette a látogató és vásárló közönség igényét a színvonalasan, egyedi értékekkel gazdagítva közvetített szecesszióra, arra a dekorativitásra, amely a huszadik század első két évtizedét olyannyira megfogta. A tájak, a növények, az embercsoportok, a fák változatos mozgása a városok, falvak épületei előtt, a plakátszerűen leegyszerűsített „síkfestés” (perspektíva eljelentéktelenítése, az erőteljes, gyakran elsődleges színek harsánysága) mintegy az új század nyugtalan várakozására rímel, festőnket már a húszas évek végén a Nemzeti Szalonban találja közönsége. Úgy tetszik, a siker kevés a művésznek, filozófiai, társadalmi problémák foglalkoztatják. Előbb a szabadkőművesség köti le; 1915-től a Kölcsey-páholy tagja. Mint a többi „neós” fiatal hangadója, lázadozik az idősebb, konzervatívabb nagybányaiak ellen; kikerül a csoportból. 1922-ben buddhista vallásra tér. Mindig is érdekelte a népművészet, ugyancsak a húszas évek végén bejárja a Hortobágyot, tanulmányozza a pásztoréletet, és festi egyúttal. Festői munkásságával párhuzamosan irodalmi tevékenységre is szakít időt, sőt folyóiratot alapít és szerkeszt. Talán ez a sokszínűség az oka, hogy pályája máig sincs felmérve, noha 2012-ben Szentendrén nagyszabású és sikeres emlékkiállításon voltak láthatók művei