A szó szigorúbb vagy eredetibb értelmében természetelvű festő volt; inkább azzal kísérletezett, miként lehet kötöttségén belül a festőiség lényegét meglelni, a színvilág kompozíciós elsőbbségét biztosítani. Ennek megfelelően kontúrozta a formarészleteket, és teremtett már-már dekoratív felületeket határozott színeivel, adott hangsúlyt egyúttal a természeti látványnak.
Rajzkészsége korán megnyilvánult, alig volt tízéves, amikor egy müncheni gyermekrajz kiállításon elsődíjat nyert. Bekerülve a képzőművészeti Főiskolára, rajztanára Olgyai Viktor fejlesztette tovább ezt a készségét (évtizedek múltán ő is rajztanításból él majd), festőtanára pedig Vaszary János lett, a szín egyik legnagyobb mestere, legelegánsabb használója a magyar festészetben. Bene Géza a számára elengedhetetlen természetélményt pedig gyakori kirándulásaiból újította rendre meg. Tanulmányai idején önfenntartó volt, nem restellt nehéz fizikai munkát vállalni sem. Tematikája csak látszólag tetszik szűkösnek: tájak, aktok, csendéletek, esetleg portrék, azonban határozottan kerüli az önismétlést, egyértelmű stíluseszménye ellenére minden képe magáért szavatol. A KUT és az UME kiállításain találkozhatott munkáival a közönség, de újra meg újra meghívták külhoni kiállításokra egyaránt. 1931-ben a Nemzeti Szalon adott otthont első önálló kiállításának. 1947-ben Gádor Magda szobrásszal állított ki az Alkotás Művészházban. Az erősödő politikai nyomás, a szocreál normatív esztétikája idegen maradt tőle, visszavonultságát indokolta. Meg sem próbált művészetéből élni, a rajztanárság biztosította függetlenségét. Utolsó, gyűjteményes kiállítását 1958-ban a Műcsarnok rendezte meg. Összegző nagy emlékkiállítása 1980-ban volt.
Rácz István: Bene Géza. Corvina, 1971.
Szeifert Judit: Az örök kívülálló. Új Művészet, 2024-11-11
