Milasovszky László (1955) kilencvenes években készült alkotásai vízipisztollyal konstruált oldott festékfoltok és repetitív rétegek sajátos atmoszférájával, a beláthatatlan múlt kozmikus terével tartanak minket a jelenben. A véletlenből eredő illékony felületeken, zenei dinamikákat idéző vizuális ritmusokon, valamint tudatosan rétegzett struktúrákon alapuló párizsi sorozatának munkáit a kiállításon először láthatja a közönség.
Életpályájának egy unikális szakasza ez, mely korántsem zárt rendszer, ugyanis a kiszámíthatatlanságon alapuló alkotói folyamat tapasztalatai a későbbi, dobókocka segítségével létrehozott vonalrendszerein is visszaköszönnek. Milasovszky László munkáiban a fegyver a roncsolás általi alkotás esztétikája helyett a fesztelenséget és a veszélytelen vízipisztoly fröcskölt színfoltjainak véletlenszerű játékát helyezi a középpontba. A művészet eszközeként használt fegyver kapcsán gondolhatunk Marina Abramović 1974-es Rhythm 0 performanszán előkerülő töltött pisztolyra, Niki de Saint Phalle szétlőtt, vérző hatvanas évekbeli festményeire vagy Chris Burden Shoot című 1971-es akciójára, mely egy karon lévő lőtt sebbel végződött. Míg a felsorolt példák társadalmi és politikai kérdésekre reflektálnak, hatalmi pozíciókat vagy akár a test határait feszegetik, addig Milasovszky gesztusa nem az erőszak megidézésére, hanem az alkotói metódus felszabadítására tett kísérlet, a geometrikus keretrendszerből való kilépés, saját valóságszövetünk feloldása.
