A Boszorkánykonyhában a halál keveri a bűvös italt, előtte álomban elterülő férfi, megjelennek néki a dorbézolók állatok képében, egy majom hátán fekszik és zöld üvegből iszik a kotyvalékból, a másik majom boldogan cipeli a teli üveget, a háttérben szerelmesek, veszekedők, kikre egy hálósipkás pápaszemes férfi a feledés vizét fújta – csupa fantazmagória, nehéz lidércálom, akárcsak Goethe Boszorkánykonyhájában, amint a boszorkányok a Hexen – Einmal – Einst zúgják, a majmok felforralják a boszorkány üstjét, s a fény játszik az alakokkal, ugrálva formáról formára, folyton mozgatva a szemet.” Így interpretálta Lázár Béla monográfiájában a művet, nála bukkant fel először az a gondolat, hogy az ábrázolásnak köze lehet Goethe híres drámájához, a Fausthoz.

Zichy az 1870-es évek második felében valóban behatóan foglalkozott a témával, Faust-illusztrációiból 20 lap készült el, melyek az 1960-as években bukkantak fel Rómában, s innen kerültek végül a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményébe. Faust e lapok mindegyikén, a drámának megfelelően meglett, idősödő férfi képében jelenik meg, és nem fiatal fiúként. Így szinte biztos, hogy bár a Faust-történetben is szó esik boszorkányról, boszorkánykonyháról és tudatállapot módosító, bűvös ital fogyasztásáról, a Boszorkánykonyha csak áttételesen kapcsolódik a Faust-témához.

Később, Bényi László és Supka Magdolna 1953-ban megjelent Zichy-kötetében már inkább általánosan a romantika címszó alatt tárgyalta a képet, nem Goethe drámájával, hanem sokkal inkább Victor Hugo regényeivel hozva összefüggésbe azt. “Ezeknek a témáknak rokonságán túl Zichy a victorhugói művekben szinte melegágyára talált mindazoknak a romantikát jellemző tulajdonságoknak, amelyek már a szentpétervári képeinek egy részét is jellemzik, mint például a borzadályos jelenetek kedvelése”.  A romantika egy másik jellegzetességét, a jónak és rossznak végsőkig kiélezett ábrázolását és szembeállítását ugyancsak megtaláljuk Zichynél. A sátáni lényt, az ördögöt, a boszorkányt, a mostohát, a garabonciást, az intrikust, a szélhámost, a rablót ábrázoló képei, mind a romantika ellentét-kedveléséből származnak.

Zichy életútja és a mű születésének helyszíne is jól alátámasztja ezen elgondolást. 1874-ben ugyanis Párizsba költözött, ahol belevetette magát a francia főváros pezsgő művészeti életébe, és Judith Gautier irodalmi szalonjában ismeretséget kötött a korszak legjelesebb francia íróival, költőivel, irodalmáraival, kritikusaival és művészeivel, azaz a legmagasabb kultúra kortárs képviselőivel. Alfred de Musset, Théophile Gautier, Victor Hugo és az ifjabb Alexandre Dumas voltak vezérlő csillagai. A francia művészekkel való szorosabb, élő kapcsolat indukálhatta a szimbolista irodalom által inspirált műveit. Kiemelten fontos volt számára Théophile Gautier francia romantikus költő, író, művészet- és irodalomkritikus (1811-1872), akinek művészeti elvei nagy hatással voltak Zichyre is.

A művet még elkészültének évében, 1875-ben kiállították az Országos Magyar Képzőművészeti Társulatnak a Magyar Tudományos Akadémia palotájában bérelt helyiségeiben, ahol olyan művek szerepeltek, melyeket alkotóik a társulat önálló műcsarnokának építési költségeire ajánlottak fel. A legnagyobb értékben adományozó, az ekkor Párizsban élő Munkácsy Mihály volt 6000 forintra értékelt művével, a második pedig az ekkor már szintén Párizsban tevékenykedő Zichy Mihály, a 2500 forintra tartott eredetileg a Lidércnyomás címet viselő alkotásával.  A felajánlott képeket 1875 legvégén vagy 1876 legelején kisorsolták, de eddig nem vált ismertté olyan dokumentum, mely a nyereményeket és új tulajdonosaikat tételesen felsorolja, így egyelőre azt is homály fedi, hogy ki lett Zichy művének első gazdája. A kép legközelebb 1902 februárjában bukkant fel a Nemzeti Szalon nagy Zichy-kiállításán. A tárlat katalógusa ekkor már a művész egyik lányát, Feledi Flesch Tivadarnét jelölte meg a kép aktuális tulajdonosként. A festmény legközelebb a művész születésének századik évfordulóján rendezett gyűjteményes kiállításon szerepelt a nyilvánosság előtt az Ernst Múzeumban immár gróf Andrássy Gyula tulajdonaként. Úgy tűnik, hogy az 1930-as árverés – az 1929-ben indult nagy gazdasági világválság miatt – sikertelen volt, legalábbis a Boszorkánykonyha nem talált vevőre ekkor. Egy évvel később, az Ernst Múzeum 1931. áprilisi aukcióján ismét elindították. További sorsa, egészen 1997-ben történt újbóli felbukkanásáig ismeretlen. A két utóbbi időpont között eltelt 66 év során a képpel is foglalkozó Zichy-publikációkban a festmény nem került a kutatók látókörébe, tanulmányaikban a kép vagy tükörfordítva fekete-fehérben lett reprodukálva, vagy sehogy. A kép legközelebb a Belvárosi Aukciósház 1997. szeptemberi árverésén bukkant fel, melynek során a Magyar Nemzeti Galéria Bírálati osztálya, ún. védettség alá helyezte. Zichy remekművét a nagyközönség legutóbb a szentpétervári Ermitázs és a Magyar Nemzeti Galéria közös budapesti kiállításán csodálhatta meg, 2007 és 2008 fordulóján. A mű ekkor csak az utolsó utáni pillanatban, már a katalógus végleges lezárását követően került a rendezők elé.