Méhes László a budapesti Képzőművészeti Főiskolán Bernáth Aurél tanítványa volt, és a figuratív festészet összes klasszikus eszközét elsajátíthatta. Szüksége is volt rá ahhoz, hogy mind a szürrealizmus, mind pedig a metafizikai realizmus szellemi/formai örökségét alaposan földolgozza, a maga számára tágas lehetőséget teremtsen induló fotórealista elképzeléseihez. A hivatalos normatívaképpen kötelezőnek látszó szocreál voltaképpen egy vékony felületen: a naturalista igényesség formájában érintkezett ezzel a szellemmel, ugyanakkor a fotórealizmus homlokegyenest szembenálló esztétikai ideológiát képviselt: szélsőségei voltaképpen a realizmusnak hazudott naturalizmus un. szocialista dogmáit leplezte le mind kompozícióban, mind pedig formaadásban – szinte egyazon festői gesztusok hangsúlyozásával. Emiatt mondható, hogy a kelet-európaiak csatlakozása az aktuális avantgárdhoz, az utóbbi karakterét is alaposan átszínezte. Egyáltalán nem véletlen, hogy a hetvenes évek Franciaországában Méhes eredményeit méltó érdeklődés fogadta, ahogyan itthon is, ha sikerült kiállításhoz jutnia. Lényegében ugyanez vonatkozik „drapériás” akt-képeire, amelyek – nem mellesleg – ösztönzően hatottak fiatalabb fotográfusokra (Török László, Tóth György stb.), tulajdonképpen visszaigazolva Méhes fotórealista törekvéseit. Természetesen azt is, hogy alkotójuk a realizmus új lehetőségeinek megbecsült mestereként írta be magát a modern magyar festészet történetébe.