Nádler István par excellence metafizikus festő; munkáiban – kimondva-kimondatlan – a háttérben mindig felsejlenek a létezés nagy kérdései, emiatt azok akár meditációs objektumokként (is) fungálnak. Visszavezethetően akár az origóig: Kazimir Malevics Fehér alapon fekete négyzetéig és – persze – leszármazottaiig. Amikor indulásakor – Hincz Gyula volt a mestere a főiskolán – ráakadt a matyóhímzések sajátos forgására, egyúttal beletalált a népművészet eredendő metafizikájára. A későbbiekben mind tudatosabbá vált számára ez a kötődés, olyannyira, hogy rendre meditációs programokat kreált a maga számára vagy vett részt ilyen szeánszokon. Ez a szellemi fogékonyság tette lehetővé számára, hogy könnyedén, mondhatni: szervesen kapcsolódni tudott a posztmodern, a transzavantgarde, az új-érzékenység gondolatvilágához. Vagy éppen zenei fogékonysága, amely Debussytől a repetitív zenéig konkrét ihletője lett; egyidőben úgyszólván sztenográfiai jegyzetekként dolgozta föl a hallgatott zenedarabokat – alkalmasint tussal, tollal. Ez pedig egy másik nádleri sajátosságra, a kézjegyre is utal, amely többnyire a szélesecset szálkáiban nyilatkozik meg nagyméretű gesztusképein. Kompozíciói biztonsága, kiegyensúlyozottsága feltehetőleg visszavezethető szintén a malevics-i alapozottságra. Nádler szabad stílusa – úgy tetszik – kifejezetten biztonságos alapokon nyugszik.