Ez a miskei parasztgyerek a lehető legszerencsésebb mesterhez került a Magyar Királyi Képzőművészeti Főiskolán: a színhasználat egyik legelegánsabb tudorához, Vaszary Jánoshoz. Leszámítva korai munkáit, a kompozíció nemigen foglalkoztatta, annál inkább – festő létére – a vonal, de még a körvonal, a kontúr is. A művészeti élet egyáltalán nem vonzotta, miskei gazdálkodó parasztként igyekezett megélhetését biztosítani. Semelyik társadalmi rendszer nem találta fontosnak a maga számára művészetét, ekként jó ideig elkerülte a figyelem. És a fizikai munka mellett ez a rokkant (egyik szeme szinte használhatatlan, féllába fa) szorgalmasan, jórészt egészséges és józan ösztöneire támaszkodva egy nemzetközi mércével mérhető, már-már egységes (szellemében mindenképpen) életművet hozott létre, amelynek jelentőségét alig egy-két értője (Supka Manna, Bánszky Pál) fogta fel, és mentette bele – szó szerint – a modern magyar kultúrába. Életműve jelentős része a Kecskeméti Képtárban került megőrzésre. Ott találkozhat az érdeklődő figurális vagy éppen non-figuratív munkáival, lendületes fehér-képeivel, már-már a képből is szabadulni látszó tarka vonalaival, azzal az alkotó legbensőbb énjéből fodrozódó kavalkáddal, amely akár kapcsolatba hozható a háború utáni neo-expresszionizmussal is. Vagy netán a szürrealizmussal. A „szent őrület” bélyege, amelyet olykor rátukmáltak volna, teljesen hamis; egy tiszta ember félreismerése. Minden esetre művei ma már megtalálhatók hazai és külhoni gyűjteményekben; halála után tíz évvel posztumusz Kossuth-díjjal figyelmeztetett az új kultuszkormányzat súlyos örökségére.