A magyar kubizmus egyik olyan mestere, aki, bár jól értette a Cézanne utáni festészet tér- és formaalakító szándékait, alighanem vonakodott a színgazdagság föladásától, a fények formaadó szerepétől megszabadulni. Ettől hangulatosabbak par excellence kubista képei; nemkülönben a harmincas évek eleje után készült munkái könnyedén visszaigazodnak a nagybányai festőiskola naturalistább hagyományaihoz.
Szobotka húszéves koráig az Iparművészeti iskolában tanult, majd Velencében, Rómában fordult meg tanulmányúton.1910-ben viszont már Párizsban tájékozódik az akkori legkorszerűbb törekvések között, és az akkor már ott dolgozó Csáky Isrván szobrász műtermébe kérezkedik be. Rövid időre Erdélyben dolgozik, első kiállítását – jórészt tájképek – ott rendezi meg 1911-ben. A következő két évben ismét Párizsban, Metziger és Le Faucconier iskolájában képezi tovább magát – ami jellegzetes „szalonkubista” élményt jelent számára – távol Picasso vagy Braque, Juan Gris radikalizmusától. A világháború kitörésével, mint más magyarok, ő is internálásra kerül Bretagne-ba, ahol a körülményekhez képest szorgosan dolgozik a Delauney orfizmusának tanulságait földolgozni; tulajdonképpen a huszadik század második évtizedében készíti el legjelentékenyebb képeit: tájak, csendéletek, portré-kísérletek nagyszerű sora kerül ki kezéből. 1919-ben térhet vissza Magyarországra – nagyon tisztes anyaggal, amelyek majd meg-megjelennek kiállításain: 1921-ben a Belvederében, majd az évtized végén – már újabb, itthoni munkái társaságában – a Tamás Galériában. Egészen haláláig aktívan jelen van a képzőművészeti életben műveivel, akár az utolsó nyarak zsennyei felfrissülésével. 1971-ben a Nemzeti Galéria adózott emlékének gyűjteményes kiállítással.
„Kinyilatkoztatás” Sz. I. kubista korszaka. Nemzeti Galéria, 2005.
